Miért választjuk a félelmet a szabadság helyett?

A legnehezebb dolog számomra, amikor csatát vívok olyanokért, akik önmagukért nem akarnak küzdeni. Ők azok, akik képesek lehetnének másokra is hatást gyakorolni, de inkább a múltjuk üres szobáiban kóborolnak, keresve azt a valakit, aki még árthat nekik – bár talán soha nem is létezett.

Ha megtalálják, újra és újra összecsapnak vele, hogy elűzzék végtelen magányukat. Mert hiszik, hogy nincsenek egyedül, de valójában mélységes magányt élnek át.

Falakat emelnek maguk köré, kontrolálják környezetüket, vagy elrejtőznek a passzivitásban. Ragaszkodnak a megszokott viselkedésmintákhoz és mondataikhoz, mert az ismerős még mindig kevésbé félelmetes, mint a változás. Gyakran áldozatként viselkednek, hogy elkerüljék a szembenézést valódi erejükkel. Számukra a valódi erő adta szabadság félelmetes, így inkább a saját maguk által épített és fenntartott zárt világban maradnak.

Bár titkon vágynak rá, hogy valaki meglássa őket, mégis rettegnek attól, hogy valaki valóban a lelkük legmélyére tekintsen. Ők azok, akik hatalmas potenciállal bírnak, de saját félelmeik és múltjuk börtönébe zárva élnek. És mi, akik kívülről látjuk őket, talán mindennél jobban szeretnénk segíteni nekik....

De hol húzódik a támogatás határa egy családban, egy önkéntes szervezetben vagy akár egy munkahelyi csapatban?

• Mikor van itt az ideje hátralépni, miközben felelősséggel tartozunk a közösség többi tagja iránt?

• Miért van az, hogy néhány ember inkább a megszokott fájdalom biztonságában marad, mintsem, hogy a gyógyulás ismeretlen útjára lépjen?

• Hogyan találhatjuk meg az egyensúlyt aközött, hogy segítesz másoknak, miközben nem áldozod fel a saját jólétedet?

• Hogyan tudunk együttérzően jelen lenni, miközben elfogadjuk, hogy a saját döntéseit neki kell meghoznia?

Az igazi áttörés csak akkor jön el, ha ők is hajlandók belépni a saját fényükbe, feladva a múlt sötét szobáit.