Láncra vert jelen

Kreatív, vannak tervei, ötletei, de az energia, amit ebbe fektet, a múlt zajtalanul suhanó pillanataiból ered.

Érzéketlen közönyében valójában nem hiszi, hogy képes lenne megvalósítani, hiszen ő az örök láthatatlan, akit senki nem vesz észre. Nem ismer másik utat.

Tudja, hogy segítségre lenne szüksége ahhoz, hogy megvalósítsa az ötleteit, de nem mer kérni.

Miért?

Mert nem hiszi, hogy bárki is segítene.

Nem hiszi, hogy bárkit is érdekelnének ötletei, gondolatai.

Nem hiszi, hogy az ő személye fontos lenne valakinek.

Egyébként pedig, ha az ő ötletei és gondolatai nem fontosak, akkor miért is fáradjon a megvalósítással?

Fegyvertelenül áll szembe a múltjával és végül más valósítja meg az elképzeléseit…

Mi történt valójában?

Bekövetkezett önmaga feladása, visszalépés a megszokott létbe, abba a múltba, ahol nincs elismerés, nincs hit, és nincs bizalom saját magával szemben.

Megteremtette magának azt a helyzetet, ahol tényleg nem sikerülhet semmi – mert valaha ezt tanulta meg.

Mint az elefánt, akit kicsi korában kikötöttek egy vékony láncon egy oszlophoz, és bár mostanra megnőtt és már lenne ereje megszabadulni, mégsem szakítja el a láncot. A múlt határozza meg a jelenét.

De hogyan tudhatná meg az elefánt, hogy elég erős, hogy felszabadítsa önmagát?

Hogy írhatjuk át azokat a mélyen rögzült programokat, amelyek arra tanítottak bennünket, hogy jelentéktelenek vagyunk, láthatatlanok, és mindig túl kicsik a nagy célokhoz?

Az első lépés az önreflexió. Elmaradhatatlanul újra és újra meg kell győződnünk, hogy a jelenben vagyunk, hogy a mélyben még mindig működő buzgárok az ellenőrzésünk alatt vannak, hogy ne táplálhassák a megszokott folyómedret. Ha tudatossá válik ez a folyamat, lehetőségünk van új medret kialakítani – egy olyan medret, ahol a sodrás végre a megvalósítás felé visz.

Kérd a segítséget, hogy ne legyél AZ az elefánt.