A minap egyetemistákkal beszélgettem.

A minap egyetemistákkal beszélgettem. A kérdéseik nem arról szóltak, hogyan hozzanak jó döntéseket. Sokkal inkább arról, hogyan merjenek egyáltalán dönteni ebben a bizonytalan, gyorsuló világban. És arról, hogyan maradhatnak önazonosak akkor is, ha minden irányból elvárások zúdulnak rájuk.

A megfelelési kényszer ott ült a székeken – kimondva vagy kimondatlanul. A félelem, hogy nem tudnak mindenhol jól teljesíteni. Hogy nem elég jók. Hogy túl sok. Hogy túl kevés. Hogy lemaradnak, miközben mások „haladnak”.

És közben ott lebegett egy kérdés a levegőben: „Hol vagyok én ebben az egészben?”

A Z generáció tagjai nem lusták. Nem közömbösek. Sokkal inkább túlterheltek, túlkötöttek, túlkódoltak. Miközben minden eszközük megvan ahhoz, hogy bárkivel kapcsolatba lépjenek, egyre kevesebb valódi kapcsolódásban van részük. És bár minden információ csak egy kattintásra van, egyre nehezebb megtalálniuk, mi az ő saját igazságuk ebben az információtengerben.

Ők azok, akik már nem csak karriert keresnek – hanem értelmet. Kapcsolódást. Teret.

És talán nem is konkrét válaszokat várnak tőlünk, inkább azt szeretnék, hogy ne adjunk nekik újabb sablont, amibe bele kellene illeszkedniük. Legyünk jelen. Kérdezzünk. Hallgassunk. És amikor kell, mondjuk csak ennyit: „Megértem. Nem vagy egyedül.”

A legnagyobb támogatás, amit adhatunk, néha egyetlen mondat: „Látlak. És nem kell másnak lenned, mint aki vagy.”

Ők is őszintén keresik, amit sokszor mi is: az irányt. A hitelességet. A nyugalmat a zajban.

És talán a legfontosabb, amit adhatunk nekik, ha mi először visszatalálunk önmagunkhoz. Hogy legyen mit továbbadni – nem tanításként, hanem példaként.