A középszerűség ára

Nap mint nap találkozom vezetőkkel, akik jó szándékkal próbálnak hatni. Elmondanak egy „igaz gondolatot”, egy jól hangzó mondatot, ami valaha igaz is lehetett – de valami mégis hiányzik. Nem az intellektus, hanem a figyelem és az életszerűség. A valódi jelenlét.

Ismételgetünk mondatokat anélkül, hogy végiggondolnánk, mi is történik éppen. Kinek beszélünk? Mi van bennünk? Mit üzenünk valójában szavainkkal?

Minél kevesebb figyelemmel élünk, annál több közhely kerül a beszédünkbe. És minél több közhelyet használunk, annál kevesebb valódi igazságot élünk meg.

A középszerűség nem abban mutatkozik meg, ha hibázunk, hanem amikor lemondunk arról, hogy mélyebbre menjünk. A középszerűség ott kezdődik, amikor identitásunkat mások véleménye formálja, nem a saját víziónk, mert félünk a bírálattól. Amikor a „jó lesz ez így is” kényelme elnyomja a kíváncsiságot, a kérdéseket, a bátorságot. Amikor elhisszük, hogy a langyos biztonság a végcél, és nem a fejlődés kezdete.

Részemről azt tartom valódi vezetőnek az, aki nem ismétli, hanem megéli az igazságot. Aki nem közhelyeket szór, hanem kérdez, kockáztat, és másokat is erre bátorít. Ehhez nem kell pozíció sem, de felelősségvállalás igen!

Ahogy Fulton J. Sheen mondta: „A féltékenység a sarc, amit a középszer fizet a zseninek.” És a bátorság az, ami képes ezen túlemelni bennünket.

Vezetőként a legnagyobb felelősségünk talán épp ez: figyelni. Magunkra. Másokra. A gondolatainkra. Az érzéseinkre. Mert ha valóban figyelünk, szavaink világossá válnak, a beszédünk erőforrássá — és az életünk példává.

A középszerűség valódi ára: nem a hibák, hanem az elszürkült szavak, az elhaló gondolatok, az üres bölcsességek.

És talán ez a vezetés egyik legfontosabb kérdése:

Mersz-e figyelni ott is, ahol mások csak beszélnek?